A másodpercek úgy csepegnek le, mint valami unott, sűrű folyadék.Akár hallhatnám is, ahogyan földet érnek, de elnyomja őket a kábelek és áramkörök közül előtörő folyamatos zúgás. Az anyakirálynő fenyegetően trónol a hűtőblokk alatt.

Múltfecnik bámulnak rám az asztalról. Nem zavarna, ha nem egy tőlem idegen múlté lennének. Azokat a másodperceket rögzítik, amiket nélkülem tölt. Talán az ellenőrzés hiánya fáj? Nem, azt hiszem, nem. Inkább az, hogy számára olyan pillanat is lehet érték, amit nem oszt meg velem.

Kereken húsz perc múlva a vonata beér - és én nem leszek ott, amikor leszáll. A testem ideszögez, ebbe a lakásba. Az ígéretem még inkább.

365 nap. Ma már 366.

Azt sajnos nem mondhatom, hogy 366 éjjel alhattam e mellett a precízen tervezett, jobbára selyemből, smaragdból, nemesacélból és emberi izmokból álló gépezet mellett, mert nem volt ennyi. De azért elég sokszor hallottam a csendben a fogaskerekek halk, folyamatos kattogását, amint a lélegzetvételt utánozzák.

Neki nem fájdalma van vagy betegsége, maximum működési hibája vagy meglazult csavarjai, amit közönyös dühvel tűr.

Boldog évfordulót, Szerelmem...

Vajon jobban vagy már?